
A közös alkotás híd a kisgyermekek lelkéhez
Az együtt töltött idő a gyerekekkel mindig kincs, de különösen értékes, ha közben alkotunk is valami szépet, valami olyasmit, ami megmozgatja a képzeletet és összekapcsol bennünket. A közös kreatív játék nem csak szórakozás – ennél sokkal többet ad: a kapcsolatotok mélyítésétől kezdve a fejlődésük támogatásáig számos előnye van.

Amikor együtt rajzolunk a kislányommal vagy kreatívkodunk valamit, két kis csicsergő madárkává változunk. Ő varázsütésre elkezd mesélni a gondolatairól és érzéseiről. Legyen az öröm vagy félelem, komolyabb téma vagy valami játékokkal és állatokkal kapcsolatos fantázia, megállás nélkül beszél, vele párhuzamosan pedig járnak a kezek a fehér papíron.
A festés különösen a mi közös nyelvünk, hosszú perceken, sőt már egy óránál is többet eltöltöttünk együtt, festegetve, ami véleményem szerint egy 3-4 éves örökmozgó gyerkőccel világcsúcs. (Köszönöm a tapsot!)
Egyre ügyesebben fogja a ceruzát, tartja az ecsetet, a finommotorikája hihetetlen tempóban fejlődik, nagy öröm látni milyen ügyes.

No, de elfogult Anyuka haladjunk kérem a történettel. (Bocsi)
Beszéljünk egy kicsit a gyerekek fantáziájáról is. A minap olvastam egy posztot arról, hogy összehasonlították azoknak a gyerekeknek a rajzait akik sok időt töltenek képernyő előtt, azokéval, akik nem tévéznek. A rajzok közötti különbség elképesztő volt. Az a kisgyerek aki nem töltött szinte semennyi időt tévézéssel egy színpompás, változatos rajzot alkotott, a másik kisgyerek egyszínű és apró "formátlan" alakokat. Remélem nem esznek meg a rajzelemzők, tudom, hogy függ a gyerekek veleszületett tehetségétől is a rajz, személyes véleményem, hogy ekkora különbség már tényleg szembetűnő, úgy, hogy a két kisgyerek ugyanabban a közösségben éli mindennapjait, majdnem egykorúak, hasonló hatások érik.
A feketés mindenség rejtélye
Ha már a fantáziánál tartunk, megemlíteném kislányom egyik rajzát amit hazahozott a bölcsiből. Egy nagy feketés mindenség. Social media által gondosan paráztatott Anyukaként kicsit megijedtem, hogy vajon mi lehet az oka, hogy ez a mű került ki a kis kezei közül. Fél valamitől? Bántja valami? Hát megkérdeztem...
- Kislányom, segítesz, hogy ez a rajz mit ábrázol?
- Persze Anya, ez egy cápa.
- Hm... hátőő okés...
- Nem látod Anya? Nyitva van a szája és velünk szemben jön. Azt mondja, hogy vaaaaa.
- Ja hogy jaaaaa! Így már értem!
Nos, a rajz:

Ugye, hogy cápa tátott szájjal? Én tudtam...
Most jön a FONTOS pont!
A kedves emlékek, a nagy nevetések, a mély beszélgetések (már amennyire egy bölcsis/ovissal mély lehet a beszélgetés) nem történtek volna meg, ha a marha nagy rohanásból, a házimunkából nem szakadok ki és a pár mosatlan edényen rugózva nem kezdek el a legfontosabbal foglalkozni.
Anyukák, Apukák, Nagyik, Papik még ha a rajztudásunk a "Pálcika emberek táncolnak a tűz körül" című impresszionista mű magasságaiban is végződik, tessék megállni a mókuskerékben, egyet kilépni jobbra és hagyni hogy ezek a kedves, életre szóló kis események megtörténjenek és olyan emlékekké váljanak, amit még 30 évvel később is hallgathat tőlünk felnőtt "gyermekünk" és ne értse miért lábad a szemünk könnybe, miközben oly régóta meséljük...