„Anya, unatkozom!” – És miért nem kell rögtön megoldanunk?

Kevés mondat képes olyan gyorsan bűntudatot ébreszteni egy szülőben, mint amikor a gyerek egy hosszú sóhaj kíséretében közli, hogy unatkozik. Ilyenkor szinte automatikusan keresni kezdjük a megoldást. Előkerülnek a játékötletek, felmerül egy közös program lehetősége, vagy egyszerűen csak azon kezdünk gondolkodni, hogy vajon mivel sikerült lekötni tegnap vagy a múlt héten.

Valahol érthető ez a reflex. A mai világban megszoktuk, hogy minden problémára gyors válasz érkezik. Ha kérdésünk van, rákeresünk. Ha várakoznunk kell, elővesszük a telefonunkat. Ha van egy üres fél óránk, pillanatok alatt találunk valamit, amivel kitölthetjük. Az unatkozás szinte idegen állapottá vált, olyasmivé, amit érdemes minél hamarabb megszüntetni.

Pedig nem is olyan régen még egészen másként viszonyultunk hozzá.

Sokan emlékezhetünk olyan nyári délutánokra, amikor nem szervezett programok követték egymást, és nem állt rendelkezésre végtelen mennyiségű tartalom egyetlen gombnyomásra. Voltak órák, amelyek látszólag eseménytelenül teltek, és amelyekben nekünk kellett kitalálnunk, hogy mihez kezdjünk. Akkoriban ezt egyszerűen csak gyerekkornak hívtuk.

Érdekes módon éppen ezekből a helyzetekből születtek a legmaradandóbb játékok. Egy kartondobozból hajó lett, egy pokrócból sátor, néhány összetolt székből pedig titkos főhadiszállás. Nem azért, mert ezek az eszközök különlegesek voltak, hanem azért, mert a képzeletnek volt ideje dolgozni.

Talán ez az, ami ma a leginkább hiányzik. Nem a játékokból van kevesebb, sőt éppen ellenkezőleg. A gyerekeket minden korábbinál gazdagabb választék veszi körül, mégis ritkábban adódik lehetőség arra, hogy hosszabb ideig egyedül maradjanak a saját ötleteikkel. Az állandó ingeráradat sokszor nem hagy teret annak a fajta belső keresgélésnek, amelyből a kreativitás táplálkozik.

Pedig az unatkozás gyakran nem más, mint ennek a keresésnek az első állomása.

Amikor egy gyerek nem kap azonnal kész megoldást, kénytelen saját válaszokat találni. Körülnéz, próbálkozik, kombinál, újraértelmezi a körülötte lévő tárgyakat. Ez a folyamat kívülről nézve talán jelentéktelennek tűnik, valójában azonban ugyanaz a kíváncsiság dolgozik benne, amely később a tanulás, az alkotás vagy a problémamegoldás alapja lesz.

Természetesen nem arról van szó, hogy minden unatkozó gyermeket magára kell hagyni. A közös játék, a közös élmények és az együtt töltött idő pótolhatatlan értékek. Talán inkább arról érdemes beszélni, hogy nem kell minden üres percet azonnal kitölteni. Nem kell rögtön programot szervezni, feladatot adni vagy újabb ingert kínálni.

Néha elegendő egy kis idő.

Vagy adni neki egy kis teret…

és egy kis csendet. Azt a csendet, ami a szülőknek is jól jön! 🙂

Mert könnyen lehet, hogy az a gyerek, aki néhány perce még unatkozott, éppen most gyakorolja az önálló kezdeményezést, a problémamegoldást és azt a képességet, hogy külső irányítás nélkül is értelmes elfoglaltságot találjon magának.